Egy utolso nyari obolparti seta

Bubu multkor, mikor a Calvert Cliff parkban voltunk, csak ugy volt hajlando hazajonni, hogy megigertem, jovo heten emegyunk meg egyszer. Igy aztan el is mentunk ma. Erezni mar a napsutesen, hogy nincs az az ereje, mint eddig; egyre tobb a sargulo, pirosodo level, kozeleg az osz, semmi ketseg. Ugyhogy ki kellett hasznalni az idot, meg egy utolsot furodtunk is. Megint rengeteg allattal talalkoztunk, pillangotol a gyikon at a meduzaig, de sehogy se tudunk fossziliakat gyujteni; ugy latszik, csak vissza kell majd menjunk meg osszel, vagy telen.
Azert jo kis nyar volt ez; igazan ugy erzem, minden kipreseltunk belole, amit lehetett. Utaztunk szazfele, kirandultunk, foztunk, festettunk, furodtunk oceanban es obolben, epitettunk mindenfelebol, allatokkal baratkoztunk... megse varom a veget. Minden nap ugy telik el, hogy bar lenne meg ilyen. Probalom magamba szivni az utolso gondtalan percek illatat. Tudom, hogy ideje veget vetni a dologtalan letnek, hogy szukseg van arra a masodik keresetre, hogy a gyerekek mindjart iskalaba, ovodaba mennek, megse akarodzik elfogadni, hogy mar csak par nap, es vege. Az eszem tudja, felfogja, mi lesz, mi jon most, de valahogy meg nem tudom aterezni, elkepzelni se nagyon, mennyire fenekestul fog felfordulni az eletunk. Szerintem a gyerekek se sejtik. Ugy vagyok vele, mint Bubu minden lefekves elott, hogy csak meg ot perc! Csak meg egy reszt ebbol.
Igazi ajandek volt ez a nyar a csaladdal. Igazi gyonyoru, varatlan, hihetetlen ajandek.