zold ut, rettegessel kikovezve

jo nagy csendben voltam, mert sok jot nemigen tudtam volna mondani. Az igazsag az, hogy marha nehez volt visszamenni dolgozni, egyreszt maga a teny hogy ujra ugy kellett tenni, mintha mi sem tortent volna, masreszt a fonokom is eleg nyiltan varja hogy felmondjak, tekintve hogy mar felvett valakit a helyemre. Meg az a szerencse, hogy egy evig alig lesz itt, mert foleg Svedorszagban dolgozik, de igy is eleg gaz a helyzet.
Bubu meg van fazva, taknyol, hoemelkedese is volt, de  ma mar jobban lett; viszont most meg az apja lett lazas, szoval mar latom, ez is vegigmegy a csaladon.
Szoba kerult a forumon, hogy szabad-e mar probalkozni az ujabb terhesseggel? Igen, mostantol rank van bizva; kiveve, hogy en egyaltalan nem ugy latom, mintha mi dontenenk el vegul.
(hatarozottan irracionalis gondolatok jonnek):
Szoval ugye ha valakit erdekelne, en ennek a "hany gyerekunk lesz, es mikor" kerdesnek ugy allta volt neki, hogy eloszoris, szedem a tablettat majd, mig nem dontunk ugy, hogy akarunk gyereket; aztan eldontjuk, mikor hanyat szeretnenk, es ugy is lesz. (tessek ideilleszteni most egy gunyos kacajt, mwahahahhaaa).
Na ehhez kepest addig ment a terv, hogy mikor ne legyen, aztan mikor akartunk volna, 9 honapba tellt, mig Aronka megfogant; mar be voltam jelentkezve petevezetek-atfuvasra, annyira aggodtunk, hogy ebbol nem lesz maskepp gyerek. Aztan egy alapvetoen esemenytelen terhesseg utan elvesztettuk ot. Na ez volt az elso eleg nagy frasz a "majd mi eldontjuk" elmeleten. Utana egyszeruen ugy ereztuk, ha most minel hamarabb nem probalunk ujabb babat, sose leszunk azok akik voltunk (es noha hazahoztuk Bubut, nem mondhatnam, hogy ugyanazok lennenk, de lehet ez irrealis godnolat volt amugyis). No de lenyeg a lenyeg, hogy Bubu ugy sikerult, hogy nem is probaltuk idoziteni: alig vartuk, jott, es azota is beragyogja az eletunket. Aztan persze azonnal elbiztuk magunkat, es kijelentettuk: tul hamar azer nem akarunk masikat, jott ismet a beleavatkozosdi, sikerrel: tobb mint egy evig nem is lettem terhes. Azutan akartunk volna, erre Akos meghal mikor mar mindenki ugy gondolta, hogy minden oke. Szoval, en reszemrol feladtam minden kontrollt: lesz ahogy lesz. Ha a Joisten ugy gondolja, hogy akar meg nekunk gyereket adni, akkor lesz; akkor, amikor adja. Ha nem, akkor nem. Ugyanis nagyon ugy tunk nekem, hogy nem is volt ez a kerdes sose a mi kezunkben.
Mellesleg nezzunk szembe a tennyel, 32 eves vagyok, valoszinu 6-nal tobb nem lesz, ha akarjuk se. Na meg a mi statisztikankkal, ha abbol az hatbol kettot meg hazahozunk elve, kesz csoda lesz. Durva ezt igy vegiggondolni, tudom, de mit csinaljak, ha egyszer elkezdem, nem birom abbahagyni a gondolkodast, na ezert nem birok aludni se sokszor eleg sokaig, csak nezem a plafont es ilyeneken jar az agyam.

Az igazsag az, hogy ezzel egyutt orultem ma, hogy megjott. (Tessek, kell neked ezt a blogot olvasni, na most aztan tudsz mindent, amit nem akartal). Nem tudom leirni, mennyire szeretnek masik gyereket, de ha arra gondlok, hogy megint ott fogok fekudni azon a nyomorult vizsgaloasztalon, es valami szerencsetlen ultrahangos noci szomoruan csovalja majd a fejet...? Elmondhatatlanul rettegek.

Kozben Chris felhivott tegnap, hogy elmondja, megjott az osszes vizsgalat eredmenye, es tovabbra is minden teszt eredmenye negativ. Hurra. Mar ugy ertem, nem orulnek persze, ha kiderulne, hogy mondjuk lupusom van, vagy verzekenysegi rendellenessegem, de ez a full "hat neked egyszeruen nincs szerencsed" se megnyugtato. Pedig ez a konkluzio, ugy latszik: egyszeruen igy jartunk. Kerdes, hanyszor jarunk majd meg "igy", vagy "amugy". Mondanam, hogy jo lenne tudni, de valojaban nem lenne jo. Ha pl. meg egymas utan otszor fogok a korhazban kikotni halott magzattal, na azt pl. koszonom nem zeretnem elore tudni. Igy legalabb van nehany optimista boldog tudatlansagban eltelt hete az embernek, amig bizakodik, tervez, remel.